Rokonai József – eredeti nevén Pesztalics József, japán állampolgárként Kanazawa József – római katolikus pap, a váci egyházmegye lelkipásztora, csaknem negyedszázadon át Japánban működő misszionárius, majd a brazíliai japán katolikus közösségek lelkipásztora volt.
A délvidéki Pancsován született 1913 vagy 1914-ben. Édesapja Pesztalics József, a pancsovai bíróság telekkönyvvezetője, édesanyja Grób Mária volt. Testvérei közül bátyja, Pesztalics Lajos – szerzetesi nevén Rokonai Simon OCist – ciszterci szerzetes lett, míg nővére, Erzsébet gyógyszerészként dolgozott. A család a trianoni békeszerződést követően Budapestre költözött, ahol a testvérek már tanulmányaikat is folytatták. A család az 1920-as évek végén magyarosította vezetéknevét Rokonaira.
Középiskolai tanulmányait a budapesti Trefort utcai Mintagimnáziumban végezte. A Mária-kongregáció és a cserkészmozgalom aktív tagja volt, már fiatalon missziós hivatást érzett. Először az irgalmas rendbe jelentkezett, végül azonban a váci egyházmegye növendéke lett. Pappá 1937-ben szentelték.
Első szolgálati helye Budapest-Pestszenterzsébet volt, ahol 1937 és 1947 között káplánként, majd plébánosi munkatársként működött. Bekapcsolódott a Katolikus Iparos- és Munkásifjak Országos Egyesülete (KIOE) munkájába, emellett már ekkor élénken érdeklődött a missziók iránt.
1947-ben misszionáriusként Japánba távozott, ahol a Jokohamai Egyházmegye papjaként közel húsz éven át szolgált. Missziós tevékenysége során plébániákat szervezett, japán hívek között végzett lelkipásztori munkát, és felvette a japán állampolgárságot, ekkor választotta a Kanazawa vezetéknevet. A japán egyházi élet aktív résztvevőjeként különös figyelmet fordított a világi hívek képzésére és az egyházi közösségek megszervezésére.
1969-ben püspöke Brazíliába küldte, ahol a jelentős létszámú japán katolikus diaszpóra lelkipásztori ellátását bízták rá. A következő négy évben a brazíliai japán kolóniák körében végzett missziós munkát.
Missziós szolgálata mellett többször nyilvánosan is kiállt a nők pappá szentelésének lehetősége mellett, ami jelentős vitákat váltott ki. Amikor 1973-ban Magyarországra látogatott, a kommunista hatóságok csak rövid időre engedélyezték tartózkodását, ezért ismét el kellett hagynia az országot. Később két évre szóló, majd végleges hazatérési engedélyt kapott.
Élete utolsó szakaszát Székesfehérváron, a papi otthonban töltötte. Nyugdíjas éveiben sem szakadt el Japántól: japán nyelvet tanított, előadásokat tartott a japán kultúráról, és aktívan részt vett a magyar–japán kulturális kapcsolatok ápolásában. A székesfehérvári Magyar–Japán Baráti Kör munkáját is segítette, valamint egy óvoda létrehozásán dolgozott.
Jelentős nyelvtudással rendelkezett; japán nyelvű szótárat állított össze öt nyelven, valamint megjelent „Még egy szó Japánról” című kötete, amelyben a japán kultúrát és missziós tapasztalatait ismertette a magyar olvasókkal.
1991 júniusában hunyt el Székesfehérváron. Haláláról az Új Ember és a Fejér Megyei Hírlap is megemlékezett.

Japán-magyar közmondások öt nyelven
Még egy szót Japánról : bekintés Japán és a Távol-Kelet kultúrájába