Budapesten született, a piarista gimnázium növendéke volt. Életére döntő hatást gyakorolt Sík Sándor, aki megszerettette vele a magyar irodalmat, a keresztény nemzetnevelés gondolatát és a magyar cserkészet eszményét. 1918-ban kérte felvételét a piarista rendbe, de a Tanácsköztársaság eseményei miatt csak 1919. augusztus 27-én léphetett be hivatalosan Vácott. Novíciusmestere Walter János volt.

Örökfogadalmát 1923. június 20-án tette le, pappá 1923. július 1-jén szentelték. Tanári működését a budapesti piarista gimnáziumban kezdte, ahol hamarosan a rend legkiválóbb nevelői közé tartozott. Bár a magyar irodalom iránt mély érdeklődést tanúsított, nem tudományos irodalmárként, hanem pedagógusként és nemzetnevelőként kívánt hatni. Tanításában különösen Zrínyi, Széchenyi, Vörösmarty, Arany és Ady műveinek erkölcsi tartalmát hangsúlyozta.

A két világháború közötti magyar cserkészet egyik jelentős alakja lett. Amikor Sík Sándor Szegedre került egyetemi tanárnak, Bátori vette át budapesti cserkészmunkájának jelentős részét. Fontos szerepet játszott a rover- és vízicserkészet megszervezésében, valamint a magyar népi kultúra és közösségi nevelés terjesztésében.

1938-ban a Debrecen városában működő piarista intézet igazgatója lett. Itt megszervezte a kereskedelmi középiskolai tagozatot, amelyet a magyar középosztály gazdasági és társadalmi megújulásának eszközének tekintett. Előadásokat tartott, falujáró programokat szervezett, és a korszak társadalmi kérdéseire igyekezett keresztény választ adni.

A második világháború végén tábori lelkészként hadifogságba került, előbb amerikai, majd szovjet fogságba. Később maga is úgy tekintett megmenekülésére, mint a Gondviselés különös beavatkozására. 1948-ban emigrált: Bécsen, Rómán és Barcelonán keresztül jutott az Egyesült Államokba, ahol a kialakuló amerikai piarista közösség egyik vezető személyisége lett.

Előbb Buffalo városában vett részt a piarista iskola megszervezésében, majd 1951-ben a Derby-i első amerikai piarista rendház alapításánál működött közre. 1952-ben Gerencsér István rendtársával együtt megalapította a Magyar Piarista Diákszövetséget. Házfőnök, delegátus, majd 1960-tól viceprovinciális lett, amikor az amerikai piarista közösség már négy rendházból állt: Derby, Washington, Buffalo és Devon.

1962-ben szívrohamot kapott, de tovább folytatta fáradhatatlan lelkipásztori és közösségszervező munkáját. Magyar előadásokat tartott az Egyesült Államok és Kanada magyar közösségeiben, cikkeket írt, pedagógiai könyvön dolgozott, valamint az amerikai piarista provincia történetét is írni kezdte. Egy magyar irodalmi hanglemezt is kiadott.

1967-ben lemondott viceprovinciálisi tisztségéről, de továbbra is szolgált novíciusmesterként és helyettes elöljáró-prefektusként. 1970-ben Devonba vonult vissza, ahol tovább dolgozott és lelkipásztori kapcsolatokat tartott fenn.

1975. március 3-án hunyt el szívrohamban Devon városában. Még megérhette az amerikai piarista viceprovincia teljes jogú provinciává emelését, amely 1975. január 16-án történt meg. Temetését Devonban tartották, majd földi maradványait a derbyi piarista sírhelyen helyezték örök nyugalomra.

Kortársai rendkívüli nevelői egyéniségként, a magyar cserkészet egyik meghatározó alakjaként és mély lelki életű szerzetesként emlékeztek rá.

Magyar Költemények – Hanglemez, Washington DC, 1969 – szerkesztő és előadó